Megismerlek és elfogadlak.
Olyannak, amilyen vagy.
A te teljes világod
Aki jól szeret, az megismer és elfogad
– saját világát kitágítja a másik felé.
Befogadja őt.
"Ha az embernek olyan szerencséje van, hogy valakit is érdekelni kezd, amit itt vagy ott mondott, leírt, és úgynevezett 'előadásokra' hívják, akkor azt kell átélnie, hogy ezeknek az együttléteknek, legalábbis az ő számára, a hasonlíthatatlanul jobb, felpezsdítőbb, szórakoztatóbb része az, amikor a megjelentek elmondják kérdéseiket, aggályaikat, ellenvetéseiket, egyszóval megnyilatkoznak. Nagyszerű érzés hallani, amikor a négy-ötszáz fős (esetleg nagyobb) hallgatóságból egy kedves nő vagy férfi feláll, és bevilágító erővel mondja el személyes tapasztalatait, személyes példáját, ami megeleveníti az egész együttlétet.
Ebben a könyvben a találkozásoknak ezt a részét, illetve a kérdésekre adott válaszokat találja meg az Olvasó. Nem kérdés-felelet formájában, hanem a kérdéseket, az elmondott eseteket is beledolgozva az egyes témákról szóló részecskékbe. (Így hát szerzőtársak vagyunk – hat-nyolc év néhány száz megszólalójával.)
Míg az előző kötetben, az Érzelmi biztonságban az előadások válogatása jelent meg, itt ezeké a közös beszélgetéseké.
És, igen, ezek a beszélgetések mindig abba az irányba mutattak, hogy miképp is kellene, hogyan is lehetne ezt az együttélést – a gyerekkel és tágabban:
- egymással - jól csinálni,
- hogyan is lehetne jól szeretni.
Akármerre ágaznak is el az egyes témák, a mélyükben mindig ez a kérdés lapul. Ott húzódik meg, és sokszor felfűti a beszélgetést.
Kicsit szorongok. Vajon ebből a felfűtöttségből sikerül-e itt, a következő lapokon valamit is visszaadni?"
Vekerdy Tamás
Olvass bele a könyvbe:
"Ha egy két-három éves gyerek nem tűri el, hogy bárki hozzányúljon akár ahhoz a játékához is, amivel éppen nem játszik, ez nem azt jelzi előre, hogy egy gonosz, egoista, másokat letaposó kis szörnyeteg lesz belőle, hanem teljesen normálisan, az életkorának megfelelően viselkedik. De hogy lesz így belőle altruista felnőtt? - kérdezi az aggódó szülő. Mintha annyi altruista felnőttet ismernénk... De ha már ez a kérdés: ettől még nyugodtan lehet, ugyanis ez nem a jellemének a megnyilvánulása, hanem ebben az életkorban az a normális, hogy nem adja oda, ami az övé. (Amiből természetesen nem következik, hogy ha egy hasonló korú gyerek szívesen odaadja a játékát a másiknak, akkor ő abnormális.) Ha egy gyereket korán traumatizálok azzal, hogy a viselkedése nem más, mint az ő gonosz, irigy alaptermészetének a lenyomata, azzal gyakorlatilag beledöngölöm a pillanatnyi megnyilvánulásába, és attól kezdve azzal fogja azonosítani magát, holott ez valójában nem tartozik a személyiségéhez. Ha kimarad az életéből ez a normális fejlődési fázis, mert kihagyatják vele a szülei, akkor majd később próbálja bepótolni azzal, hogy mindent magának akar, és esetleg tényleg irigy lesz. Tehát a szülőnek fontos tudnia, hogy két-három éves korban ez nem irigység, nem volna szabad emiatt üldözni, szidni, büntetni a gyereket, és képmutató, hazug altruizmusra kényszeríteni őt. Jósolható, hogy felnőttkorában éppen akkor lesz nagyobb valószínűséggel önzetlen emberré, ha élete első éveiben megfelelően megerősödhet énérzésében."
----------------------------------------------
"'Tanár úr, nem látja, hogy a mai világ egyszerűen megköveteli a
fejlesztést, különben nem lehet lépést tartani vele?!' Én ezt
egyáltalán nem így gondolom. Már bocsánat a durva párhuzamért,
de ezzel az erővel azt is mondhatnánk, hogy a mai világban már olyan sok ember rákos – nem kéne, hogy végre mindenki az legyen!? Hát nem a mai világ markáns jellemzője az is, hogy az utolsó lélegzetvételig kizsákmányolja az embereket – illetve az emberrel zsákmányoltatja ki önmagát –, és mindenki rohan akár a legkétségesebb lelki segítőkhöz, hogy kiszakítsa magát egy kicsit az
eszeveszett hajtásból, és naponta legalább öt percig önmaga
tudjon lenni (ami ritkán sikerül)? Én úgy látom, hogy a mai
világnak ez is egy nagyon jellemző sajátossága. Tényleg annyira
fontos lenne, hogy ezt egy kisgyerek már négyéves korában
megtapasztalja…? (Ne áltassuk magunkat: a célzott 'fejlesztés' számára nem öröm és szórakozás, hanem teher és stressz.) Velünk ellentétben a gyerek egyfajta irigylésre méltó időtlenségben él, és súlyos hiba őt a pergő időmalomba túlságosan korán behajítani. Meg kell hagyni ebben az időtlenségben, amíg lehet – ez az ő testi-lelki egészségét védi."
