Mit üzen a lelked? - Önelfogadás, önszeretet, öngyógyítás a gyakorlatban

"Carolyn Myss mesélt a bennszülött törzsről, ahol az volt a szokás, hogy ha valakit valamilyen trauma, méltánytalanság, bántalom ért, összejöttek a tűz körül, és mindannyian figyelmesen meghallgatták, ahogy ezt a sértett elmesélte. Időt szántak rá, hogy nyugodtan, háborítatlanul kipanaszkodhassa magát. És ha később úgy érezte, még mindig fáj, újra meghallgatták. És ha még később úgy érezte, még mindig fáj, harmadszor is meghallgatták. De többször nem! Ez a törzs tudott valamit arról, milyen romboló hatása van annak, ha egy történet túl hosszú ideig kering valakiben. Hagyták és bátorították a panaszkodást, de lehetetlenné tették a folyamatos panaszkodást, az áldozatszerepbe való beleköltözést, a nehéz élettörténet mögé rejtőzést. Saját munkámban is azt vettem észre, hogy amikor valaki mélyen megérti és megérzi, hogy bárminek, ami vele történt (vagy ami nem történt, és hiányzott), addig van hatása a jelen pillanatra, amíg ezt a sztorit tudatosan vagy tudattalanul energiával táplálja, gyakran villámcsapásszerűen éri ez a felismerés. Aki megtalálja a módját, hogy ezt a felismerést a gyakorlatba ültesse, és egész lényével, testével, szívével elfogadja, az elkezd gyógyulni."

"Vannak terapeuták, akik nyíltan vállalják, ők bizony nem sajnálják a klienseiket, nem azért vannak ott – mint mondják –, hanem hogy segítsenek. Én ezt kicsit másként látom, talán azért is, mert kislányaim vannak. Úgy vettem észre, hogy ha valami rossz történik velük, mondjuk, elesnek a rollerrel, először egy kis sajnálatra, együttérzésre, átölelésre van szükségük, és csak később – ha egyáltalán – konkrét segítségre. Szóval, engem mélyen megérint mások szenvedése, és megengedem, hogy elöntsön a szívből jövő sajnálat érzése. Nekem ez segít abban, hogy minél pontosabban ráérezzek, milyen jellegű segítség vagy támogatás lenne abban a helyzetben a legmegfelelőbb."