A magányosság korunk egyik jellemző és fájdalmas problémája. Nagy szenvedést jelent, ha egyedül vagyunk, miközben vágyakozunk egy társ után, aki megbecsül, mellettünk áll, akivel kölcsönösen számíthatunk egymásra. Egy család után, amelyben megélhetjük az elégedett, bensőséges összetartozás élményét.
Magányosak természetesen nemcsak akkor lehetünk, ha egyedül vagyunk, de társkapcsolatban élve is, amely azonban nem úgy alakul, ahogy reméltük.
Szerelmesek voltunk, lángolt köztünk a szenvedély - ma unatkozunk, elhidegültünk egymástól. A kezdeti időkben mindenment magától - most akkor sem, ha megfeszülünk. Egykor úgy éreztük, a társunk mindene vagyunk - most semmibe vesz, talán meg is csal. Azt hittük, vele könnyebb lesz az élet - most nehezebb, mint valaha. Hogyan történhetett ez velünk? Jó volna együtt leélni az életünket, miközben ez mind kevésbé látszik reális célnak - körülöttünk is egyre többen válnak.
Úgy tűnik - mint annyi minden más - válságban van a párkapcsolat és a család is. Mintha a nagyszüleinknek jobban ment volna mindez... Nekünk miért nem?
Hajdan megannyi külső erőforrás szilárdította meg és tartotta egyben a társkapcsolatokat. Ezek kényszert is jelentettek, de kétségkívül érdekeltté tették a házasfeleket, hogy megpróbáljanak együtt élni akár az elégedetlenségükkel együtt is, vagy igyekezzenek többet tenni az elégedettségükért. Mára a külső összetartó erők, főleg a külső kényszerítő hatások szinte teljesen megszűntek, ha tehát hosszú távon akarjuk megőrizni a kapcsolatunkat, szükségesnek látszik a belső kapaszkodók és erőforrások fölfedezése, kimunkálása.
A segítő szakma sokat tud arról, hogy nehéz helyzetekben hogyan cselekedhetünk hatékonyan a kapcsolatunkért, és miként kerülhetjük el a felesleges buktatókat. Ezek az információk, eszközök azonban nem élnek eléggé a köztudatban, miközben szükségünk lenne rájuk. Azzal a vággyal és céllal írtam meg ezt a könyvet, hogy akik szeretnének elégedett és tartós kapcsolatban élni, minél több hasznos információt és ösztönzést kaphassanak a megvalósításához, hiszen jóval több lehetőség áll rendelkezésünkre, mint gondolnánk!
Részlet a könyvből:
"Rendkívül erős stresszcsökkentő, szorongásoldó, megnyugtató hatása van annak, ha a barátnőmmel együtt szidhatom a férjemet. Élettanilag sok áldás van benne.
'-Az én férjem is egy disznó, a tiéd is az, akkor ez nem is akkora szerencsétlenség, mert már ketten vagyunk így.'
Csak éppen most törik el valami a párkapcsolatunkban, mert nemcsak a mással folytatott szerelmi kapcsolat vagy szexuális aktus, de ez is hűtlenségnek számít. Erre nagyon sok férfi (is) roppant érzékeny, egészen meg tudnak tőle rendülni.
'-Te ezt elmondtad...? Kiszolgáltattál engem...? És most hány ember tudja...?'
Például azt, hogy mi történt az ágyban. Egy férfit kifejezetten érzékenyen érinthet, ha a barátnők megbeszélik, hogy ki hogyan, s mint...
'-Az én férjem is csütörtököt mondott, miközben szerda volt.'
Hűtlenség az is, ha kiadjuk a másikat.
'-De hát semmi az egész, csak pletykálok egy kicsit!' - válaszolhatja erre valaki. Jó, de mi van a közös világotokkal, amit nap mint nap együtt építgettek? Ezért van nagy jelentősége annak, ha nem tárom fel bárki előtt a fájdalmamat, a sérelmemet, a dühömet, hanem ha kell, elmegyek egy szakemberhez, mert az egy legitim közeg, ahol határok vannak - oda azért viszem a közös világunkat, hogy az gyógyítson engem és a kapcsolatot. A hűséghez hozzátartozik a titoktartás is."
"Miképp lehet egészen megakadt, ellehetetlenült kapcsolatokat gyógyítani egy szál magamban? Mit kezdhetek, ha úgy érzem, hogy nem tudok valakivel zöld ágra vergődni, mert ha csak meglátom, már tombol bennem a neurotikus allergia? Leülök egy székre, és kiteszek egy másikat, amelyik szimbolikusan azé a valakié, aki az allergiás tüneteimet okozza. Ezután elmondom neki, hogy mi az, amitől megbolondulok vele kapcsolatban. Fontos, hogy nyersen őszinte legyek, azt is kimondjam, amit sose mondanék, ha ő tényleg ott ülne velem szemben. Ezzel nem bántom meg őt, hiszen egy széknek beszélek. Ezután átülök a másik székbe, és a másik személy helyett válaszolok magamnak az elhangzottakra, és például azt mondom: "Fájt, ahogy beszéltél velem!" Fontos látni, hogy ez nem szerep, és nem is együttérzés, mert ilyenkor a másik bőrébe bújok, az ő helyében élem meg magam. Többször is megtapasztaltam már: ha félórát rászánok erre, akkor jelentős változás áll be egy akár teljesen megfeneklett kapcsolatban is."